Az együttes eredeti felállása alatt, 1970 és 1986 között több mint 700 koncertet adott a világ minden táján. A kezdetekben sok feldolgozásdalt játszottak az őket inspiráló előadóktól (Elvis Presley, Gene Vincent), majd az évek elteltével minden lemezüket világturné követte, ahol mindig beiktattak pár számot a lejátszási listára a legújabb lemezről. Rendszeresen felléptek Európában, Amerikában és Japánban, majd az 1980-as évek elején úttörőként eljutottak a nyugati popzene számára addig ismeretlen területekre is, Dél-Amerikábaés Dél-Afrikába. A turnékon éveken keresztül négyen játszottak, minden kiegészítő zenész nélkül. Az 1982-es Hot Space turnén a billentyűsökön régi ismerősük, Morgan Fisher játszott, később Fred Mandel, majd 1984-től Spike Edney. A stúdióban sokszor bonyolult dalaikat jelentősen leegyszerűsítették a koncerteken, ugyanakkor általában kissé nyersebben, keményebben játszottak élőben, Taylor és May pedig ugyanúgy besegítettek a vokálok éneklésébe. Előfordult, hogy egy-egy dalt Taylor vagy May énekelt, de ezt nem erőltették túlzottan: „maximálisan ki akartuk használni Freddie-t, mint frontembert. Úgy értem, ha ott van neked a világ legjobb frontembere, nem akarod vesztegetni az idejét.” A korai előadásokon nagy hangsúlyt fektettek az öltözködésükre is, kifestve és kosztümökben léptek színpadra az imázsuk részeként, de az 1980-as évekre ez szép lassan elkopott, és egyszerű utcai ruhákban léptek fel. Ugyancsak a korai időkben rendszeren játszottak több dalból összeálló keveréket, ezt az 1980-as évekre elhagyták. Rendszeresen volt az előadásokon akusztikus blokk. Mindvégig stabil pont volt May gitárszólója, amely a „Brighton Rock” című dalból fejlődött ki, és 1986-ra már több mint kilencperces volt. Az 1970-es években Taylor is adott elő dobszólót, de később ezt abbahagyta, arra gondolva, hogy egy hosszú szólót úgyis unnak az emberek.

A színpadon Mercury volt a legaktívabb a tagok közül, jellemző erre Bokor Péter meglátása az est.hu oldalán: „koncertet […] a karizmatikus frontember, Freddie Mercury dinamikus, helyenként kifejezetten teátrális színpadi előadásmódja teszi igazán élvezetessé. Míg a gitáros Brian May és a basszista John Deacon szerényen pengetnek a számukra kijelölt szegletben, addig a Freddie »bejátssza« a színpadot, végigrohangálja a koncertet, igazi pozőrként bevonja a közönséget, a legmagasabb szinten »csinálja a show-t«.” Ellentétben más zenekarokkal, a Queen koncertjei inkább a szórakoztatásról szóltak, mint a közönség és az együttes kapcsolatáról. Ezt gyakran fel is rótták a kritikusok, a The Times például egy 1984-es koncertjüket túl gépiesnek, túl üzletiesnek tartotta: „egy idő után a Queen Mercury szégyentelen profiljának áldozatává válik. Ez popzene, test és lélek nélkül.” A másik oldalról Mitchell Cohen így méltatta őket 1976-ban a Phonograph Record lapjain: „A legtöbb hard rock bandával ellentétben ahol a hiperenergikus énekesek vastag, monoton zenei lapokra gajdolnak, a Queennél jóval nagyobb szerephez jutnak a többszólamú vokálok és a bonyolult dalszerkezetek, melyek a színpadon felszabadítják őket az Akkord Zsarnoksága alól.” Az együttes koncertjeiről nagy számban készült kalózfelvétel, az interneten több mint 12 ezer weboldal foglalkozik Queen kalózfelvételekkel, több, mint bármely más együttessel kapcsolatban.

 

Forrás: wikipedia